Történetünk

A fiam körülbelül négy éve kapta meg az Asperger-szindróma, az ADHD és az alkalmazkodási zavar diagnózisát. A vizsgálatok majdnem három évig tartottak, mert nagyon nehéz volt időpontot kapni, és a gyerekorvosunk sokat küzdött azért, hogy hamarabb sorra kerülhessünk.

Valójában már négyéves kora óta éreztem, hogy valami más. Amikor például anya-gyerek úszótanfolyamra jártunk, félelem nélkül, karúszó nélkül ugrott egyenesen a vízbe. A biciklizést sehogy sem tudtuk megtanulni, mert egyensúlyproblémái voltak, és nagyon türelmetlen volt. Ezért nekem mindig úgy kellett működnöm, mint egy gépnek.

Amikor a kezembe vettem a 70 százalék feletti fogyatékossági igazolványt, nem tudtam, mit érezzek. Szülői csoportokat és kezdeményezéseket kerestem, hogy tapasztalatot cserélhessek más szülőkkel, de sajnos nem jártam sikerrel. A fiam szinte mindig nagyon negatív volt, és külön energia kellett ahhoz, hogy motiválni tudjam. Mert minden nap történt valami kellemetlen. Mintha nem érezte volna a fájdalmat, semmilyen veszélyt nem tudott felmérni, és minden másodpercben figyelmet akart. Igen, nagyon kimerítő volt. De büszke vagyok magamra, mert rengeteget dolgoztam azért, hogy ne adjam fel, és mindig mellette legyek.

A barátaim azt tanácsolták, hogy adjam be egy intézménybe, hogy legyen egy kis időm magamra. Az anyai ösztönöm ezt a gondolatot egyszerűen nem engedte; én voltam az egyetlen kapaszkodója, és ez lelkileg nagyon rossz helyzetbe hozta volna a fiamat.

Dolgoztam hasonló helyeken, ahol gyerekeket gondoznak, és pontosan tudtam, hogyan bánnak velük ott. Éveken át szinte az összes gyógynövényes terméket kipróbáltam a gyógyszertárból magamnak és a fiamnak, de nem találtam meg, amit kerestem. Ez is jel volt számomra: kell lennie egy másik útnak.

Igyekszem röviden fogalmazni, ígérem 😁

Az évekig tartó keresés

Kimozdulni szinte lehetetlen volt, mert a fiam csak otthon érezte magát biztonságban. Még ha megjegyzéseket kaptam is, nem adtam fel; mindig igyekeztem programokat szervezni és nyaralni menni. Persze mindig ugyanannak a szállodának kellett lennie, hogy biztonságban érezze magát, és még így is nagyon nehéz volt kimozdulni a szobából.

Nem volt kivel megosztanom a gondjaimat, ezért éveken át a falakkal és Istennel beszélgettem. Mindig imádkoztam, és kiutat kértem. Első osztály óta az orvosok azon a véleményen voltak, hogy a koncentrációs problémái és a türelmetlensége miatt mindenképpen gyógyszert kell szednie. Nem tudtam megbékélni azzal a gondolattal, hogy gyógyszert adjak a gyerekemnek csak azért, hogy az iskolában úgy teljesítsen, ahogy elvárják. Hiszen nagyon okos volt; tanulás nélkül is jók voltak a jegyei, az iskola egyszerűen csak nagyon unalmas volt neki.

De a nyomás nem szűnt meg. Az iskolákban sok kellemetlen helyzetbe kerültünk, és az általános iskolában háromszor kellett iskolát váltanunk. Ez nagyon szomorú volt a fiam lelkének, de neki nagyon erős a jelleme.

Sőt, egy tanár, aki úgy gondolta, hogy a fiamnak nincs szüksége iskolai támogatásra, és a szakvélemény téves, még a gyermekjóléti szolgálatnak is jelentett minket azzal, hogy veszélyben van a gyerek jóléte.

Szinte minden terápiás formát kipróbáltam vele. Úgymond egyik sem volt nekünk való, kivéve egy különleges, állatasszisztált ergoterápiát, ahová három éve szívesen jár. Ott lovagol, íjászórákat vesz, nyulakat etet, és a saját érdeklődése szerint, kedvvel dolgozhat.

Azt hiszem, az orvosi látogatásaink számával simán bekerülhetnénk a Guinness-rekordok könyvébe. Hogy más véleményeket is halljak, magánorvosokhoz is elmentem.

Legutóbb tavaly szilveszterkor Isztambulban két neves gyermekpszichiáter professzornál voltam. Ők is azon a véleményen voltak, hogy mindenképpen gyógyszert kell szednie. Azt mondták, az agya nagyon másképp működik, a gyógyszer sok mindent megkönnyíthet neki, és nekem is gondolnom kell magamra. Hozzátették, hogy ez a helyzet nagyon kimerítő, és semmiképpen nem a nevelésemből fakad.

A beszélgetések alatt sokat sírtam. Emlékszem, azt mondtam, csak egyetlen napot szeretnék, egyetlen napot, amikor igazán önfeledten szórakozhatok a gyerekemmel.

Tudják mit? Ma már csak a boldogságtól sírok, nem azért, mert az aggodalmak maguk alá temetnek, vagy mert nem találom a kiutat. Tényleg nagyon kimerítő időszak volt. Nem tudtam aludni, nem maradt erőm, de dolgoznom kellett, és senki nem volt, aki támogasson.

Aztán utánanéztem a gyógyszereknek, amelyeket a professzorok Törökországban javasoltak, és kiderült, hogy itt, Németországban is ugyanezeket használják. Mivel már nem tudtam, mi a helyes és mi nem, úgy döntöttem, kipróbáljuk. A gyermek- és ifjúsági pszichiáterünk javaslatára a legalacsonyabb adaggal kezdtük az első gyógyszert. Egy hét után abbahagytam. Évek óta voltak alvási nehézségei; ahhoz, hogy le tudja hunyni a szemét, mindig tartanom és ölelnem kellett. Délutánonként leírhatatlan energia gyűlt fel benne, és nem tudtam megbékélni azzal, hogy egész nap mintha elfojtva lett volna.

Aztán kipróbáltunk egy másik gyógyszert. Éjszakánként nyugtalanul ébredt, hirtelen felkelt, és el akart menni valahová. Megint feladtam; úgy éreztem, ez nem a mi utunk. Az anyai ösztönöm folyton azt súgta, hogy kell lennie egy másik útnak; ez a gondolat szó szerint visszhangzott a fejemben.

Még sok mindent el tudnék mesélni, de ha Isten is úgy akarja, ezeket a könyvemben írom meg, mert elhatároztam, hogy könyvben foglalom össze az életemet.

Az este, amikor minden megváltozott

Egyik este egy jó barátnőm küldött nekem három Instagram-profilt, és megkért, hogy nézzem meg őket. Akkoriban egy ismerős orvos tanácsára éppen mikrobiom-vizsgálatot készültem csináltatni, hogy ellenőrizzük a fiam bélflóráját. Mivel a biztosító nem fizette, magunknak kellett állnunk a költségét; a mintát másnap reggel akartam elküldeni.

Aznap este egy anya autizmusról szóló bejegyzéseit néztem. Aztán beszéltem egy anyával, akinek két autista gyereke van, és megkérdeztem egy orvost, valóban szükség van-e erre a vizsgálatra. Azt mondta, azt a pénzt először arra is fordíthatom, hogy kipróbáljam ezeket a termékeket.

Anélkül, hogy pontosan tudtam volna, milyen termékekről van szó, azonnal megrendeltem őket. Csak annyit tudtam, hogy növényi alapúak, és ez bizalmat adott.

A rendelésünk három nappal később, 2022. március 18-án érkezett meg. Attól az estétől kezdve új időszak kezdődött az otthonunkban.

Azt az estét soha nem felejtem el. A fiam átszólt a szobájából: „Anya, megölelhetlek?” Tudniuk kell, hogy ez korábban nem volt lehetséges; se megcsikizni, se megölelni nem tudtam.

A kanapén pihentem egy kicsit, mert még dolgoznom kellett a fordításaimon. Odajött hozzám, a mellkasomra hajtotta a fejét, átölelt, megpuszilta az arcomat, és azt mondta: „Anya, nagyon szeretlek.” Én azt feleltem: „Én is téged, kicsim”, de nem tudtam, hogyan értelmezzem, amit átélek. Aztán elment aludni. Az orvosunk által javasolt alvássegítőnek köszönhetően már el tudott aludni, és ez nagy könnyebbséget jelentett nekünk, mert ha mellé feküdtem, hogy elaltassam, én aludtam el előbb, és nem tudtam befejezni a munkámat.

Reggel felkelt, kiment a mosdóba, és odakiáltott nekem: „Anya, ma menjünk sétálni, de autó nélkül, csak gyalog.” Odamentem hozzá, és nevettem: „Kicsim, ugratsz engem?” „Nem – mondta –, tényleg futni akarok.”

Azt hittem, képzelődöm. Évekig még a szép erkélyünket sem tudtuk használni; probléma nélkül kimozdulni lehetetlen volt.

Mondtam neki, hogy holnap elmehetünk, még van néhány dolgom itthon, és kicsit fáradt vagyok. Felajánlotta, hogy segít, és táncolva egyedül kitakarította az egész fürdőszobát. Annyira hihetetlen volt, hogy még videóra is vettem.

Másnap én is elkezdtem használni a ROOT termékeit. Számomra az igazi csoda az, hogy mindannyiunkat a Teremtőnk alkotott, és mindannyian egyediek vagyunk.

Az első örömkönnyek a Rajna partján

Reggeli után elindultunk, és lementünk a folyópartra. Régen minden másodpercben figyelnem kellett a fiamat, nehogy valami baj történjen. Nekiszaladt az embereknek, tömegben nem tudta kezelni az érzelmeit, és nem látta előre a veszélyeket. Aznap a fiam, aki sosem szeretett sétálni, szinte futott előttem. Napszemüveg volt rajta, és odakiáltott nekem: „Anya, leveszem a szemüveget, minden pirosas, nem látom a szép természetet.” ❤

A Rajna partján először sétáltunk ilyen összhangban, kövekkel játszottunk, sokat nevettünk, és élveztük a pillanatot. Ott sírtam először örömömben.

Magamon is észrevettem a változást: energikusabbnak éreztem magam, jól éreztem magam, és a gondolataimat már nem kötötték le folyton ugyanazok az aggodalmak.

Hogy ilyen rövid idő alatt ennyi minden megváltozott az életünkben, az ismét csodának tűnt számomra. Minden nap valami újat éltünk át, és sokáig nem tudtam beszélni róla; előbb fel kellett dolgoznom a meglepetést.

Egy új időszak

A húsvéti szünetben repülővel nyaralni mentünk, és ez volt az első igazán szép nyaralásunk. Ezúttal még egy új szállodába is el tudtunk menni! Sem a szállodában, sem a programokon nem volt semmi gond; hihetetlenül szép volt. Úgy tölthettük együtt az időt, ahogyan mindig is álmodtam.

Végre úgy kezdtük élvezni az életünket, ahogy azelőtt soha.

Az utóbbi napokban házon kívül dolgoztam, és a fiam négy órán át gond nélkül egyedül tudott maradni otthon. Ha arra gondolnak, hogy korábban még a szemetet sem tudtam levinni, és nyugodtan lezuhanyozni sem, ez számomra valami rendkívüli volt.

Ma már minden pillanatban egy harmonikus, tiszteletteljes és szeretetteljes kapcsolatot élvezünk.

Teljes szívemből ugyanezt, sőt még többet kívánok mindannyiuknak.

Ha még több embert tehetek boldoggá, én is még boldogabb leszek, mert a hitünk arra tanít, hogy mindenünket osszuk meg másokkal.

Szeretettel,
Ezra